Ülj le fiam, egyes... Az osztálytermi értékelésről.

A legtöbb tanulóval valószínűleg előfordult már, hogy igazságtalannak érzett egy-egy kapott osztályzatot. Leggyakrabban ez gyengébb érdemjegy esetén fordul elő, de vannak olyan esetek is, amikor egy diák elgondolkodik azon, hogy miért kapott jobb jegyet annál, mint amit szerinte megérdemelt volna. Persze örül, hogy jobb jegyet kapott, de mégis töpreng azon, hogy valóban megérdemelte-e azt a "potya ötöst", esetleg négyest, amit kapott a tanárától. Ezen esetekben a diák a saját teljesítményét nézi, másokéhoz viszonyítja teljesítményét és érdemjegyét, holott az osztályzás nemcsak ebben nyilvánul meg. Több szempontot is figyelembe kell venni akkor, amikor értékelünk egy-egy tanulót. Vegyük sorra ezeket.

Teljesítmény. Elsődleges szempont ahhoz, hogy értékelni tudjunk valakit. Végrehajtotta a kiszabott feladatot? Ha igen, megtett-e mindent annak érdekében, hogy jól oldja meg az adott gyakorlatot? Ha ezekre a kérdésekre igen a válasz, akkor jó eséllyel jobb érdemjeggyel tudjuk jutalmazni diákunkat. Tehát a teljesítmény és az értékelés nem vonatkoztathatók el egymástól. Azonban teljesítmény és teljesítmény között is van különbség. Vegyünk például egy jobb képességű tanulót, aki kevesebb munkát fektetett be az adott feladatba, vagy éppen ellébecolta azt és vegyünk egy gyengébb képességű tanulót, aki mindent megtett annak érdekében, hogy a rábízott feladatot minél ügyesebben oldja meg, de kevésbé sikerült neki. Hogyan oldanánk meg ezt a helyzetet? Egyenlően értékelnénk-e a két tanulót?

Ilyen és ehhez hasonló kérdéseknél jön elő az egyéni képességek figyelembevétele. Mivel az értékelés egy visszajelzés a diák munkájáról, felelősen kell gondolkodnunk ebben a kérdésben. Értékelnünk kell egy kevésbé jó képességű tanuló igyekezetét éppúgy, mint egy jobb képességű diák kreativitását, vagy éppen "nemtörődömségét". Előbbi esetben ösztönzésképpen bátran adjunk jobb osztályzatot a tanulónak, míg utóbbi esetben adhatunk gyengébb osztályzatot figyelmeztetésképpen. Fontos, hogy mindkét esetben közöljük a tanulóval a döntésünk miértjét, hogy ne érezze igazságtalannak a kapott érdemjegyet. Rossz döntések esetén könnyen lerombolhatjuk a tanuló belső motivációját, legyen szó túlértékelésről, vagy alulértékelésről egyaránt. Fontos, hogy ösztönözzük a diákjainkat a jól elvégzett munkára, ennek kulcsa a megfelelő értékelés.

Feladat jellege. Amikor értékelünk, figyelembe kell venni a munka jellegét is. Másképpen értékelünk egyéni feladatnál, és megint másképpen csoportmunkánál. Előbbinél egyént, míg utóbbinál egy egész csoport teljesítményét vizsgáljuk. Egy csoporton belül igazságtalanság lenne egy-egy személynek jobb, míg a többinek gyengébb osztályzatot adni. Persze előfordulhatnak szélsőséges esetek, amikor egy diák kizárja magát a csoportmunkából, de a gyenge osztályzat helyett igyekezzünk inkább feltárni a probléma valódi okát.

Összegezve az értékelés szempontjait, figyelembe kell vennünk a teljesítményt, az egyéni képességeket, kreatív megoldásokat, csoportmunkában az együttműködést. Egy osztályzatot ezen szempontok alapján adjunk, gondoljuk át, hogy éppen mire van szüksége a tanulónak. Biztatásra, vagy éppen figyelmeztetésre, hogy éppen nem jó úton halad? Felelősnek kell lennünk az értékelés kérdésében. Ahogyan a fenti példákból is látható, egy osztályzat messze túlmutat egy szimpla számon. "Lelke van", akárcsak a diákoknak, akiket értékelünk.

Értékeljünk... de hogyan?

Amikor a ’80-as, ’90-es években születettek még kisiskolások voltak, valószínűleg elképzelhetetlen volt számukra, hogy az év végi osztályzataikat ne számok formájában kapják meg, hanem szöveges értékelésként (esetleg a különböző művészeti vagy speciális iskolák tanulóinak volt megszokott, de ezekben az intézményekben is törekedtek a „hétköznapi” értékelésre).

Ma már szinte minden alsó tagozatos diák egy rövid szöveges értékelés formájában kapja meg, milyen volt a teljesítménye az adott tanévben.

De valóban jó ez a rendszer?

Magával az elképzeléssel én is egyetértek, hiszen a gyerekeket nem lehet csupán 5 szám segítségével értékelni. Minden gyermek más és más, teljesen eltérő adottságaik vannak, mindenki másban tehetséges. A szülő is az ilyen szöveges értékelésekből tudhatja meg, hogy a tanár mit gondol a gyerekéről és miben kell esetleg változtatnia a nevelését illetően.

A baj ott kezdődik, hogy ezek a szöveges értékelések pusztán egy sablont követnek. Volt szerencsém beleolvasni egy ilyen értékelésbe és olyan szakkifejezések kerültek bele, melyek az egyszerű szülők számára érthetetlenek (el lehet képzelni, hogy egy hátrányos helyzetű gyermek tanulatlan szülei mennyit értenek meg ebből). Úgy tűnt, a tanár csak tehernek érzi a bizonyítvány megírását és próbált minél hamarabb túlesni rajta, így nem is igazán az adott gyermek kvalitásait vette figyelembe. Ugyan azt a szöveget írta le, melyet valószínűleg a másik 20-30 bizonyítványba is, 1-2 szó változtatásával, hogy azért mégis személyesnek tűnjön az értékelés.

A probléma forrása talán az lehet, hogy a jelenleg is tanítók nagy részét még szintén számok alapján értékelték és a főiskolai/egyetemi képzés során is ezt a példát sulykolták beléjük (hiszen mennyivel egyszerűbb a gyereket csupán pontok alapján leosztályozni, és egy kicsit mélyebbre ásni a lelkében, hogy megtudjuk, miért nem megy neki az adott tantárgy? Persze feleléseknél a diák szóban ad számot a tudásáról, de a tanárok nagy része ekkor is egy sablon vagy vázlat alapján értékeli a prezentációt).

Véleményem szerint, ha ezeket az értékeléseket a tanárok lelkiismeretesen (ugyan az adott sablon iránymutatását felhasználva) a saját szavaikkal formálnák meg az adott gyerekről, akkor egy olyan fejlesztő munkát tudnának megcsinálni, mellyel a tehetséges gyerekeket még inkább tudnák fejleszteni, és az átlagos képességű gyermekek gyengeségeit is meg tudnák oldani. Emellett a szülőknek is sokkal kézzelfoghatóbb és személyesebb lenne az értékelés, és úgy éreznék, a gyermekeiket a tanár kellő odafigyeléssel „neveli”.

Fontos kitérni arra is, hogy a technikai fejlődésnek köszönhetően elindult egyfajta elektronikus osztálynapló, melyet a szülő bármikor, bárhol el tud érni internet segítségével. Ebbe a rendszerbe a tanárnak felelések után egyből be kell vinnie az osztályzatot és ez igaz akkor is, amikor a dolgozatokat kiosztja. Elméletben a szülő már ekkor megtudhatja a jegyet, még mielőtt a gyermeke hazamenne és elújságolhatná az örömhírt vagy épp a nem kívánt jegyet.

De vajon jó ez a gyereknek?

A válasz szerintem nagy részben nem. Ugyan is a gyereknek számítanak a legapróbb sikerélmények is és egy ötös elmondásakor látja a szülei örömét, mely további erőt ad neki a jó teljesítmények eléréséhez. Ezzel ellentétben, ha a szülő már előre értesült az elektronikus naplóból az érdemjegyről, akkor elintézheti annyival a gyereket, hogy már láttam az interneten. Ebben az esetben a gyerek azt érezheti, nem érdekli különösebben a szüleit a jó osztályzat és így nem lesz, ami pluszban motiválja a tanulásra.

Abból a szempontból viszont van előnye a rendszernek, hogy a rossz jegyeket a szülő nagyobb eséllyel tudja meg, és egy rosszabb magaviseletű tanuló ezt már nem tudja átjavítani az ellenőrzőjével ellentétben.

Összességében az elektronikus naplónak a gyermek motivációjának szempontjából inkább hátránya van, míg tájékoztatási rendszerként tökéletesen funkciónál.

A (jó) pedagógus szerepe a gyermeknevelés és az oktatás folyamatában

"Az Iliászban a paidagógosz (pl. Phoinix) oktató és nevelő. A klasszikus kori Athénben az a rabszolga, aki a gyermeket az isk.-ba vitte, figyelemmel kísérte az oktatást, majd hazavezette a gyermeket, és felügyelte annak otthoni felkészülését. A hellenizmus idején a paidagógosz feladatköre bővült: a rábízott fiúnak erkölcsi nevelőjévé is vált. A szót ezzel a jelentéssel vették át a rómaiak (lat. Paedagogus), s így került át a modern nyelvekbe is" (Farkas Zoltán, http://www.kislexikon.hu/paidagogosz.html)

Ha figyelmesen és tüzetesebben megvizsgáljuk a fenti fogalommeghatározást és párhuzamot vonunk az ókori pedagógus szerepe és a 21. századi, modern pedagógus szerepe között, azt tapasztaljuk, hogy a fenti meghatározás időtálló, érdemi változást nem igazán tapasztalhatunk a két kor pedagógusa között. Ebben a szó szerinti értelmezésben olvasva Farkas Zoltán szavait csacsiságnak tűnik ez a fajta párhuzam, azonban jobban belegondolva, átvitt értelmezésben ez a kijelentés érdekes kérdéseket tartogat számunkra. Vajon a pedagógus napjainkban is elkíséri az iskolába a gyermeket, ott tartja, majd miután hazakísérte a diákjait, még felügyeli is az otthoni munkájukat? A pedagógus valóban erkölcsi nevelője is a diákoknak? Napjaink pedagógusa tényleg "rabszolga"?  Ezen kérdésekre a válasz: igen.

Hogyan is képzeljük el azt, amikor a tanár elkíséri diákjait az iskolába? Nem, nem megy a lakóhelyükre és nem is kíséri be őket egészen a tanteremig. A válasz másban keresendő. A pedagógus talpraesettségében, határozottságában, céltudatosságában, kreativitásában, motivációjában és motiválóképességében, empátiájában, jó pedagógiai és pszichológiai megfigyelőképességében és emlékezetében, valamint a hitében, hogy el tudja hitetni saját magával és a diákjaival, hogy a befektetett munkának igenis meglesz az eredménye a későbbiekben. Amennyiben ezeket a sokrétű és szükséges  tulajdonságokat összeadjuk, divatos kifejezéssel élve olyan inspiráló személyt kapunk, akinek a hatására a diákok jó érzésekkel ülnek be az iskolapadba reggelente és jó érzéssel, elégedetten is távoznak a délután folyamán. Ez kizárólag egy eredményes nap következménye lehet.

Hogyan valósul meg a hatékony napközbeni munka és ennek hatására hogyan felügyeli a pedagógus a diákja otthoni tevékenységét? A 21. századi tanár szerepét nem abban látom, hogy a saját tantárgyunk minden részletre kiterjedően oktassuk és kitéve-betéve számon kérjük a diákoktól. Véleményem szerint a jó pedagógus attól jó pedagógus, hogy a tanórákon az adott tananyaggal kapcsolatban a szükséges információkat közli és azokat egy érthető rendszerbe foglalja, valamint az óráit változatos, széleskörű oktatási módszerekkel tartja, amivel ébren tartja a diákokban a figyelmet és amit a legeslegfontosabbnak tartok, az alkotás utáni vágyat. A jó pedagógus képes ösztönözni a diákjait arra, hogy alkossanak, saját tudásukat befektessék és ezeket meg is osszák egymással. Saját tapasztalatból tudom, hogy az olyan feladatok, amik igénylik a kreativitás kibontakoztatását és saját,  valamint reproduktív ismeretek feldolgozása mellett saját gondolatok hozzákapcsolását, sokkal nagyobb belső motivációt adnak a feladat végrehajtásához. Az ehhez hasonló feladatok elvégzése után nem az az ember érzése, hogy végre túlesett rajta, hanem egy olyan érzés keletkezik, hogy jó visszaolvasni, visszanézni az elvégzett feladatot és ezt bemutatni másnak (pl. osztálytársnak, csoporttársnak) is. Mint leendő angol és testnevelés szakos pedagógus, legfontosabb feladatomnak azt tartom, hogy leendő diákjaimat elindítsam egy olyan úton, amin ezeket az érzéseket megtapasztalhatják és megérezhessék az alkotás örömét. Ez a szakpár olyan szerencsés helyzetet állít elő, hogy leendő tanítványaimat jó munkavégzésem esetén sikeresen tudom majd fejleszteni intellektuálisan, fizikailag és érzelmileg egyaránt. Igen, érzelmileg is. Az érzelmi intelligencia, illetve az erkölcs fejlesztése ugyanolyan fontos szempont, mint a fizikum és az intellektualitás.

Sok ember, sajnos köztük tanárok is képesek azt hinni, hogy az iskolai nevelés az oktatással megáll. Manapság, amikor Magyarországon egyre több a válás, a szenvedélybetegek száma, vagy a szülők sokszor több műszakban vállalnak munkát annak érdekében, hogy megteremtsék a kenyérre valót, hiba azt gondolni, hogy az erkölcsi nevelés háttérbe szorulhat az intellektuális neveléssel szemben. Az előbb elsorolt indokok miatt sok diák esetében a szülői nevelés hiányában bizony fontos helyet foglal el a pedagógus egy diák életében. Az erkölcsi "nevelés" sajnálatos módon sok helyen kimerül a diákok leszidásában, ha valami rossz fát tesznek a tűzre. Leszidják őket pillanatnyi viselkedésük miatt, azonban a következményekről, a megoldásról, a konfliktuskezelésről ritka esetekben esik csak szó. Ilyen esetek után sokszor elkönyvelik, hogy az illető "hüJegyerek", és bele is törődnek ebbe a szituációba, azonban ez azért veszélyes folyamat, mert nagyban torzítja a diákról alkotott képet, ami akarva-akaratlanul az osztályzásban is meg fog megnyilvánulni. Mondani sem kell, hogy ez további olyan konfliktusokhoz vezethet, amely egy életen keresztül elvágja a kapcsolatot az adott diákkal. Az ilyen esetek elkerülése végett fontosnak tartom, hogy az iskolában lehetőség nyíljon ehhez hasonló problémák kezelésére. Az iskolákban rendelkeznek iskolapszichológussal, vagy biztosítanak mentálhigiénés tanácsadásokat, azonban véleményem szerint ez messze nem elég arra, hogy a diákok megfelelő erkölcsi nevelésben részesüljenek. Úgy gondolom, hogy az osztályfőnököknek hatalmas szerepe van erkölcsi nevelés szempontjából. Igenis, fel kell vállalnia a konfliktuskezelést az osztályon belül, akár a nyilvánosság előtt is (nem minden esetben), mert a problémás eseteknek az egész osztály előtt való feldolgozása, megbeszélése gondolkodásra készteti a diákot az adott szituációval kapcsolatban és megakadályozza, hogy a későbbiekben ugyanaz az eset ne fordulhasson elő. Amennyiben ezek a problémák megoldódnak, a pedagógusnak sokkal könnyebb feladata van az iskolában. Nemcsak diákjaival fog jó viszonyt ápolni, hanem saját életét is megkönnyíti közérzete javításával.

Ahogyan a fenti bekezdésekből is látható, a pedagógus feladata sokrétű, és mindegyik feladatkörében ugyanolyan jól helyt kell állnia, és ezt saját maga mellett még a társadalom is elvárja. A megnövekedett óraszámok mellett (amelyeket az adott osztályhoz igazítva szeretnénk megtartani) egyre inkább nő a tanárnak a nevelő szerepe, emellett még egyéb adminisztrációs feladatai is nőnek. A megnövekedett teher és az általánosan alacsony társadalmi megbecsültség következtében sok pedagógus érzi úgy - ahogyan a "paidagógosz" fogalomban is olvasható -, hogy a társadalom rabszolgája lett a hivatása által. Valóban rabszolga-e a pedagógus? Erre a kérdésre mindenkinek saját magában kell keresnie és megtalálnia a választ.

Motiváció, motiválatlanság

Mi is az a motiváció?

„A viselkedésünket energizáló és a megfelelő irányba terelő állapot.”

            Beszélünk belső, illetve külső motivációról. A belső motivációnál a gyermeket legfőképpen a kíváncsiság vezérli. Érdeklődést mutat, úgy gondolja tanulni jó dolog. Szintén ide tartozik a beépült motiváció. Ebben az esetben a tanuló szerint a tanulás egy tevékenység, ez a feladata, amely természetes módon jelen van a mindennapjaiban.

            Külső motivációnál beszélhetünk kényszer és presztízs motivációról. Az előbbinél az a jellemző, hogy a gyermek valamilyen jutalmat akar elérni, vagy büntetést szeretne elkerülni. Az utóbbinál a diák ki szeretni emelkedni, jobb akar lenni társainál, tehát semmi estre sem akar rosszabb lenni.

            Tapasztalatok alapján a belső motiváció hamar átfordul külső motivációra, az érdeklődés alábbhagy és ez a folyamat mondhatni visszafordíthatatlan.

            Az oktatásban a tanár a kulcsszereplő. Rendkívül sokrétű feladat ellátására hivatott. Figyelmének szerteágazónak kell lennie, észre kell vennie és kezelnie az egyéni különbségeket. Emellett le kell adnia a tananyagot időre az élmény alapú oktatás módszereivel, hogy a diákoknak ne legyen kedvük mással foglalkozni. Fontos a tanítványok alapos ismerete és a gyermekek szeretete. A pedagógusnál nagyon fontos a hivatásból való oktatás, hiszen ha a pedagógus maga is motiválatlan és nem tekinti hivatásának a szakmáját, nem várható a gyermek belső motivációjának valamilyen szintű helyreállítása sem,. Azt gondolom, hogy csak néhány dolgot említettem meg a pedagógus összetett feladatairól és mondhatom, hogy a pedagógus az oktatás centruma.

            A motiváció témakörén belül mindenképpen meg kell említeni Maslow piramisát. Mint tudjuk, amíg az alsóbb fokokon helyet foglaló szükségletek, alapfeltételek hiányoznak addig hiába is várható, hogy a tanuló megtalálja önmagát és én identitását. Fontos megélnie, hogy számíthatnak rá és megbecsülik, van helye a közösségben. Meg kell tapasztalnia, hogy meg tud csinálni valamit, ez önbizalommal látja el. Saját tevékenységének szabályozásának az énkép kialakításában nagy szerepe van.

            Maslow piramisát a pedagógus szemszögéből is vizsgálhatjuk. Megtehetjük azt az egyszerű megállapítást, hogy ha a tanárnak hiányoznak az alapvető feltételek, nem érzi jól magát az adott pozícióban, akkor hogyan várható el, hogy oly módon oktasson, hogy a diákok érdeklődést felkeltse és a figyelmet megtartsa. A tanár feladata kitalálni és megszervezni hónapról hónapra, milyen lehetőségeket fog kínálni a gyermekeknek, hogy megtapasztalhassák a sikert.

             A tanuló teljesítményének alakulására legnagyobb hatással a tanári munka minősége van. Nehéz feladat a belső motiváció újra felkeltése, amely véleményem szerint olyan módszerekkel lehetséges, amelyben aktivizáljuk a diákokat és örömöt lelnek abban, hogy sikerült megcsinálniuk a feladatot. Amikor megkérdezik otthon a szülők:„Mi volt ma az iskolában?”- nem az lesz a válasz, hogy „Semmi.”- hanem örömmel mesélik, milyen új és érdekes feladatot adott a tanár a tanórán.

Digitális nemzedék???

Digitális nemzedék, „z” generáció, digitális bennszülöttek… mind olyan fogalmak, melyeket a technikai fejlődés generált. Amikor ezeket a fogalmakat halljuk (akár először, akár sokadszor) egyből a mai tízen és huszonéves korosztályra gondolunk akaratlanul is.

De miért is?

Az 1980-as ’90-es évek elején megjelentek a kezdetleges technikai eszközök, mint pl. a nintendok, commodore számítógépek és mobiltelefonok első formái… ám ezek csak nagyon kevés háztartásba jutottak el kezdetben, hiszen az áruk igen magas volt és az emberek ekkor még inkább töltötték barátaikkal/ismerőseikkel a szabadidejüket, így nem is volt igényük ilyen szórakozási alternatívákra. Így az a felvetés, hogy a huszonévesek „digitális bennszülöttek” lennének, ezen a ponton megdől, hiszen ekkor még csak minden kezdetleges volt.

Az évezred végén viszont elkezdődött egyfajta érdeklődés a technikai újítások iránt, ám ez még mindig nem volt annyira jelentős, mint napjainkban.

De akkor kiket is nevezhetünk digitális nemzedéknek és/vagy bennszülötteknek?

Ezt nem lehet egykönnyen eldönteni. Ha már mindenképp korosztályokban akarunk gondolkodni, akkor talán a mai tizenévesekre mondhatnánk rá, hogy digitális nemzedék, bár ez így ebben a formában szintén nem állja meg a helyét. Ugyanis gyerek és gyerek között is hatalmas különbségek lehetnek.

Nézzünk egy egyszerű példát: van egy jól nevelt városi gyerek, akinek a szülei „gazdagnak”nevezhetőek. Ennek a kisgyereknek az első pillanatától fogva már jelen lehetnek számítógépek, okostelefonok, televízió és hasonlók, hiszen a szülők megengedhetik maguknak és a legtöbb esetben meg is veszik. Gyakori jelenség, hogy anyuka/apuka odaadja a gyermeknek a telefont, hogy lefoglalja magát, amíg pl. utaznak vagy csak egyszerűen várakozni kell az orvosi rendelőben.

Ezzel ellentétben egy hátrányos helyzetű gyerek más körülmények között nő fel. Mint ahogy a nevük is elárulja, hátrányból indulnak, és ez talán akkor érzékelhető a legjobban, ha bekerül egy új közegbe. Az ilyen gyerekeknek nincs otthon számítógép vagy telefon és televízió is csak a legritkább esetben. Amikor bekerülnek iskolába legjobb esetben már alsó tagozatban találkozhatnak IKT eszközökkel.

A példa persze a két végletet jeleníti meg, de ha két ilyen gyerek találkozik, akkor kijöhetnek a társadalmi különbségek. A hátrányos helyzetű így nem nevezhető „digitális bennszülöttnek” és az általános elmélet itt meg is dőlt. Ezekre a gyerekekre talán a „digitális bevándorló” elnevezést használhatnánk, hiszen később ők megismerkednek vele, de nem a kezdetektől van jelen az életükben.

Esetleg abból a szempontból sorolhatjuk őket is a digitális nemzedékhez, hogy az információ feldolgozása már náluk is másképpen zajlik, mint egy idősebb embernél, hiszen ők már fiatalabb korukban elkezdenek ismerkedni az internet és a számítógépek világával amin keresztül áramlanak feléjük az információk és gyorsabban megtanulják szelektálni a lényegtelen vagy esetleg hamis információkat.

Nekem is nagyon sok idősebb ismerősöm van, akik közösségi médiákon megosztanak rengeteg információt, amiről szemmel láthatóan illene tudni, hogy „kamu”, de ez sokaknak nem esik le és megosztják, mert hitelesnek találják. Ezzel szemben egy fiatalabb az esetek nagy részében tudja, hogy ezeknek az oldalaknak nem szabad hinni, mert gyakran átvágnak.

De térjünk vissza a digitális bennszülöttekre…

Ahogy már említettem, ezek azok az emberek, akik nem születésüktől kezdve élnek a digitalizációban, hanem később ismerkednek meg olyan eszközökkel, mint számítógép, kamera, mobiltelefon, stb.

Szerintem ennek a megismerkedésnek két oka is lehet: az egyik, hogy tényleg érdekli ez a világ és meg szeretne mindent tudni róla, a másik, hogy teljes mértékben rá van utalva.

Példa: a gyerekek felnőnek és (sajnos a mai világban ez elég gyakori jelenség) elindulnak külföldre szerencsét próbálni és az esetek nagy részében az adott ország maradnak. Míg korábban a szülő-gyerek kapcsolat megoldható volt személyesen és mobiltelefonon, addig itt már ez sokkal bonyolultabb, hiszen az utazás és a mobilhívások költsége magas és ritkán engedhetik meg maguknak.

Itt jön képbe az internet és a számítógép. Mert amíg a telefon hívások költségesek, addig az internetért csak a havidíjat kell kifizetni és senki nem figyeli, hogy éppen külföldi vagy belföldi oldalakat böngészünk. A szülők (akik 50-es, 60-as éveikben vannak leggyakrabban) meg kell hogy tanulják kezelni ezeket az eszközöket, hiszen nekik is ez a legolcsóbb lehetőség a kapcsolattartásra.

És mi a helyzet a lehetséges unokákkal?

Rájuk már nyugodtan rá lehet mondani, hogy digitális bennszülöttek. Hiszen a bevett gyakorlat szerint az anyukák büszkén mutatják a webcamerán keresztül gyermekeiket a nagyszülőknek már egészen kiskoruktól kezdve. Ahogy a gyermek nő, megfigyeli a környezetét és ezzel együtt azt is, hogy anya és apa hogyan tartja a kapcsolatot a nagyszülőkkel, hogyan indítja el a számítógépet és a különböző programokat, hogyan kezeli a különböző szerkentyűket. Nem ritka, hogy a gyerek már 3-4 éves korára tökéletesen megtanulja kezelni ezeket.

Én személy szerint nem értek egyet se a digitális nemzedék, se a digitális bennszülött és hasonló elnevezésekkel. Nem azért, mert nem igaz a generációra, hogy hatékonyabban tudja feldolgozni az információt és jobban ért a technikai eszközökhöz. Hanem azért, mert egyfajta gúnynévnek tűnik. Gúnynév, mert az idősebb emberek egy része nem tud mihez kezdeni ebben a helyzetben, nem tud megfelelően alkalmazkodni a modern légkörhöz és legegyszerűbb dolognak gondolja, ha egy teljesen negatív dolognak állítja be a mai fiatalok fejlődését.

Egy újabb példával zárnám a bejegyzést: van egy tanár, aki még teljesen más körülmények között nőtt fel, mint azok a diákok, akiket jelenleg tanít. A mai diákokra jellemző, hogy tanulás közben zenét hallgatnak vagy megy egyfajta háttérzajként film a tv-ben/számítógépen. Mit mond erre a tanár? Természetesen azt, hogy így nem lehet tanulni, képtelenség. És valóban, ő nem tudna így tanulni, mert teljesen másfajta információ áramlás volt az ő gyermekkorában jellemző, mint a mai fiatalok gyerekkorában.

„Szüleim nomádok, én egy hős vagyok!”

Nomád. Jelentése vándorló. Hős. Jelentése harcos, megmentő, fiatal. Általánosan ezt jelentik ezek a fogalmak. Jelen esetben a fogalmak mellé olyan kifejezések is társulnak, mint „digitális bevándorló”, „digitális bennszülött”, „9/11-esek, vagy D(digitális)-sek, vagy R(responsibility)-esek, vagy Z-sek”…

Az elmúlt években népszerű lett a különböző nemzedék- és generációelméletek alkalmazása a hétköznapokban. Ezek az elméletek az 1900-as éveket osztják fel különböző korszakokra, melyek az alapvető társadalmi és tudományos változásokra alapulnak.

Két amerikai író, történész, szerző, William Strauss és Neil Howe, az elmúlt húsz-harminc évben tanulmányozta az amerikai történelmet és felfigyeltek a generációk váltakozására – ami alapjában azért nem túl nagy felfedezés –, hogy az egy generációba csoportosítható emberek hasonlóan viselkednek, és hogy ezek a generációk – legalábbis felépítésben – ismétlődnek. Négyféle generációt különböztetnek meg:

•     intézmény – erős, egyén – gyenge;
•    ébredés: az egyén megkérdőjelezi az intézményt/rendszert;
•   intézmények gyengülése, magas szintű individualizmus;
•  válság: intézmények újra alapítása, más megközelítésből, más alapokról.

Strauss és Howe minden generáció-sémához egy embertípust rendeltek: válság idején születettek – próféták, ébredők – nomádok, közösségépítők – hősök, válságba születettek – művészek. Ezekhez pedig időszakokat rendeltek (születés alapján):

•     1940-1950-es évek (baby boom - veteránok): próféták;
•     1960-1970-es évek (X-generáció – digitális bevándorlók): nomádok;
•     1980-1990-es évek (Y-generáció – digitális bennszülöttek): hősök;
•     2000-es évek (Z-generáció – digitális őslakosok): művészek.

A két férfi több könyvben is leírja saját generációelméletét. Mára már többféle felosztása van az 1900-as éveknek és főként az X,Y,Z megnevezést használják. Sőt, a 2010 óta született gyerekek már az alfa-generációt képezik.

Így lettek a szüleim nomádok, én pedig egy igazi hős… Sajnos a mese itt véget is kell, hogy érjen, mert ez és az ehhez hasonló elméletek igen sok kérdést hagynak hátra bennem és a társadalom egy részében.

Az elkülönítés alapvető célja, hogy magyarázza a generációk információs, technikai, kulturális különbségeit és jellemezze az adott generációt. Különös hangsúlyt fektetnek a különbségek kiemelésére és a technikai vívmányok hatására.

A legnagyobb probléma az internet. Legalábbis az X-esek vagy attól idősebbek és az Y,Z-sek között. Az X-esek legfőbb félelme, hogy az Y és Z generációs fiatalok az internet adta lehetőségek miatt negatív irányba torzítják a társadalmat. Lássuk be, erre igen nagy a lehetőség, hiszen az internet világában annyi információ áramlik a másodperc törtrésze alatt, hogy az emberi agynak igencsak meg kell dolgoznia a lényegért. De miért kell rögtön feltételezni, hogy a fiatalok az újat, a modernt, tehát –„szinte egyértelműen”- a rosszat találják lényegesnek?!

Problémának tartják a „nomádok”, hogy az ifjabb generációban élők saját virtuális világgal rendelkeznek. (Zárójelben jegyzem meg, hogy itt már az Y és Z kategória között is jelentős különbségek figyelhetők meg.) Ezzel mi a baj? Régen is sülve-főve együtt voltak a barátok, haverok, csak épp az utcán bandázva. Ma is így van ez, csak a különböző chatszobák lehetővé teszik azt, hogy Debrecen- Eger- Budapest egy időben kapcsolatba léphessen. Nyilván nem ezzel és az ehhez hasonló millió példával van a baj. A technikai hatás az, amit az X-esek nehezen viselnek.

Mit vár el a kialakult technika? Legyél bármikor, bárhol elérhető. Válaszolj azonnal. Használd a különböző tartalmakat és lehetőség szerint oszd is ezt meg. Hogy meg tudd osztani, kellenek a hatalmasabbnál hatalmasabb ismertségi körök. Na álljunk meg egy percre. Mi? Persze valóban ezek az „ismerősök” annyira nem ismerősök. Egyszerűen olyan emberek, akiket például hallomásból, internetről ismersz. Még jobb, ha azokat a megosztani kívánt tartalmakat saját magad hozod létre.

A generációelmélet lényege még, hogy jellemezze az adott kategóriát. Rengeteg felsorolás, táblázat található az interneten, hogy mi jellemzi az Y és Z generációt. Több olyannal is találkoztam, amit „fáj” olvasni, kicsit igazságtalannak tartok:

•       érzelmi inkontinencia – megerősítésre vágyakozás: Kikérem az Y és Z generációs társaim, akik (icipici túlzással) kb. velem egyidősek (20) nevében! Kérném azon X-esek jelentkezését, akik a 15-25-ös éveikben nem vágytak érzelmi megerősítésre, jelen esetben nem feltétlenül a szülőkre gondolok, hiszen tőlük ezt hamarabb megkapjuk, azon barátok megerősítését várjuk, akikről feltételezzük, hogy mostantól a sírig BF (best friend) – jeink lesznek.
•       új szavak megjelenése: Nyelvújítás, mi baj ezzel? Új szavak kellenek, hiszen fő a változatosság (értem én, hogy a magyar nyelvet művelni kell, lehetőleg helyesen, de ha pl. a lájkolni szót helyesen alkalmazzák, miért ne lehetne helye a magyar nyelvben?).
•       önálló tanulás – felgyorsult információszerzés: Már gondolkodom egy ideje, hogy ez miért baj, még nem tudom, de rá fogok jönni; bár szerintem alapvetően az, hogy egy fiatal megtanul magától tanulni nem olyan hatalmas probléma – vagy én lennék túl pozitív és naiv?!
•       tanári tekintély elvesztésével járhat: Én, aki tanárnak készülök, úgy gondolom emellett nem mehetek el szó nélkül. Amíg a tanár emberként viselkedik lesz tekintélye a diákok között. Nem gondolom, hogy a tekintély elvesztésével járna, ha a diák utánanéz valaminek az interneten, sőt, ezernyi lehetőség adódik ez által a tanár kezébe. A tekintély megmarad, a lehetőséggel pedig élni kell!

Nem is szeretnék eltérni az utolsó témakörtől. Azaz, hogyan kell kezelnie a helyzetet egy tanárnak, aki X-Y generációs. Amennyiben a diákokat helyezi egy pedagógus a középpontba, onnantól kezdve a generációs eltérés nem akadály, hanem a lehetőségek tárháza. Egy diák is szívesebben érintkezik egy olyan tanárral, aki nem elutasító a technikát tekintve, aki igyekszik felvenni az iramot. Nem szabad a pedagógusnak megragadni egyféle tanítási módszernél, amely eddig bevált, mert „ezek a mai fiatalok” bizony mások, mint régen.

Bár könnyű a skatulyázás, a különbségek kidomborítása, az általános jellemzők aggatása, mégis úgy gondolom, hogy nem szükséges. Vannak természetes különbségek a generációk között (és itt nem az X-Y-Z-alfa generációkra gondolok, hanem egy nagymama-unoka generációra), mert milyen szörnyű is lenne, ha nem lenne. De ez nem baj és nem megoldandó probléma. Ez egyszerűen természetes. Ezt nem kell kezelni. Nem szükségesek az elméletek a nagy szavak, mint digitális őslakos vagy bennszülött. Arra a közmondásra kell gondolni, amit oly sokszor hallunk, mi fiatalok: jó pap is holtig tanul.

Ezért én inkább maradok egy egyszerű főiskolai hallgató, mintsem „hős”.

A tanár szerepe

Mi a tanár szerepe? Ezt nem lehet egy-két szóval meghatározni, mert nagyon összetett a feladatkörük. A köztudatban az él, hogy tanítsa meg a gyereket arra, amit tudnia kell, osztályozza és napközben, amíg iskolában van, vigyázzon rá. Ez nem ilyen egyszerű és emiatt nagyon lebecsülik a tanári tevékenységet.

Persze nagyon fontos, hogy a szakterületét kellő alapossággal ismerje és ezt elő is tudja adni, de közben fel kell mérnie a diákok igényeit. Tisztában kell lenni az érdeklődési körükkel, de azt se teheti meg, hogy teljesen a tanulók igényeihez alkalmazkodjon, mert akkor a törzsanyagot nem biztos, hogy szeretnék megtanulni. Meg kell találnia a megfelelő módszert a nehezebb anyag megtanításához, amit nem biztos, hogy egyből meg is talál.

Ha azt látja, hogy egy diáknak valami nem megy, akkor nem szabad letudnia azzal, hogy jajjj biztos nem figyelt oda órán/jajjj biztos nem tanulta meg rendesen az anyagot, mert ezzel csak hárítja a felelősséget és nem születik valós megoldás. Ilyenkor érdemes kicsit mélyebbre néznie, hogy mi lehet a probléma és ha ez megvan rávezetéssel vagy az anyag újramagyarázásával meg tudja oldani.

Mivel a diákok (főleg az általános iskola alsó osztályosai) nagyon képlékenyek, így jelentősen tudja befolyásolni a személyiségüket. Nem kell teljesen megváltoztatni a gyereket, de fel kell készítenie a későbbi feladataira, hogy sikeresen felvételizzen vagy esetleg a munka világában tudjon boldogulni.

Egy osztályfőnöknek ennél is összetettebb a feladata. A legfőbb nevelői munkát az iskolán belül ő végzi, hiszen ha a diákoknak valami problémájuk van, akkor ő az első akit megkeresnek (persze csak ha olyan jellegű a probléma, melyhez tanár segítsége szükséges). Neki kell összefognia az osztály és neki kell őket vezetni az évek folyamán. A különböző iskolán kívüli programokkal (színház, osztálykirándulás, teadélutánok, stb.) nem csak megismeri a diákokat alaposabban, hanem még formálni is tudja a hozzáállásukat, érdeklődésüket.

Emellett tudnia kell a tanulók iskolán kívüli életéről is. Meg kell tanulnia együtt dolgozni a szülőkkel is, hiszen ha egy gyermek tanulási problémáit nem lehet egyszerűen figyelemfelkeltéssel és magyarázással megoldani, akkor valószínűleg más van a háttérben, amit a családdal közösen kell megoldani.

Mára a tanárok feladata kibővült az IKT eszközök használatával. A mai diákoknak már nagy igényük van a technikai fejlettségre és a tanároknak ehhez alkalmazkodniuk kell. Hiszen mennyivel könnyebb lekötni a diákok figyelmét egy szépen megszerkesztett prezentációval, mint egy monoton, unalmas előadással…

Sajnos nagyon sok esetben hallható ma már, hogy a gyerekeket a szülők teljesen a tanárok gondjaira bízzák. Otthon nem kapják meg azt a fajta nevelést, amit alap esetben a szülőktől kéne elsajátítani, és ez nagyon sok probléma okozója. Mivel az ilyen gyerekek a tisztelet legrosszabb példáját látják otthon, így a tanárral szemben is elfogadhatatlan a viselkedésük és ezt akármennyire jó is az adott pedagógus nem tudja kinevelni, így a későbbiekben is fellépnek problémák, amik akár a diák teljes életét tönkretehetik és amit a pedagógus kénytelen tehetetlenül végignézni.