Értékeljünk... de hogyan?

Amikor a ’80-as, ’90-es években születettek még kisiskolások voltak, valószínűleg elképzelhetetlen volt számukra, hogy az év végi osztályzataikat ne számok formájában kapják meg, hanem szöveges értékelésként (esetleg a különböző művészeti vagy speciális iskolák tanulóinak volt megszokott, de ezekben az intézményekben is törekedtek a „hétköznapi” értékelésre).

Ma már szinte minden alsó tagozatos diák egy rövid szöveges értékelés formájában kapja meg, milyen volt a teljesítménye az adott tanévben.

De valóban jó ez a rendszer?

Magával az elképzeléssel én is egyetértek, hiszen a gyerekeket nem lehet csupán 5 szám segítségével értékelni. Minden gyermek más és más, teljesen eltérő adottságaik vannak, mindenki másban tehetséges. A szülő is az ilyen szöveges értékelésekből tudhatja meg, hogy a tanár mit gondol a gyerekéről és miben kell esetleg változtatnia a nevelését illetően.

A baj ott kezdődik, hogy ezek a szöveges értékelések pusztán egy sablont követnek. Volt szerencsém beleolvasni egy ilyen értékelésbe és olyan szakkifejezések kerültek bele, melyek az egyszerű szülők számára érthetetlenek (el lehet képzelni, hogy egy hátrányos helyzetű gyermek tanulatlan szülei mennyit értenek meg ebből). Úgy tűnt, a tanár csak tehernek érzi a bizonyítvány megírását és próbált minél hamarabb túlesni rajta, így nem is igazán az adott gyermek kvalitásait vette figyelembe. Ugyan azt a szöveget írta le, melyet valószínűleg a másik 20-30 bizonyítványba is, 1-2 szó változtatásával, hogy azért mégis személyesnek tűnjön az értékelés.

A probléma forrása talán az lehet, hogy a jelenleg is tanítók nagy részét még szintén számok alapján értékelték és a főiskolai/egyetemi képzés során is ezt a példát sulykolták beléjük (hiszen mennyivel egyszerűbb a gyereket csupán pontok alapján leosztályozni, és egy kicsit mélyebbre ásni a lelkében, hogy megtudjuk, miért nem megy neki az adott tantárgy? Persze feleléseknél a diák szóban ad számot a tudásáról, de a tanárok nagy része ekkor is egy sablon vagy vázlat alapján értékeli a prezentációt).

Véleményem szerint, ha ezeket az értékeléseket a tanárok lelkiismeretesen (ugyan az adott sablon iránymutatását felhasználva) a saját szavaikkal formálnák meg az adott gyerekről, akkor egy olyan fejlesztő munkát tudnának megcsinálni, mellyel a tehetséges gyerekeket még inkább tudnák fejleszteni, és az átlagos képességű gyermekek gyengeségeit is meg tudnák oldani. Emellett a szülőknek is sokkal kézzelfoghatóbb és személyesebb lenne az értékelés, és úgy éreznék, a gyermekeiket a tanár kellő odafigyeléssel „neveli”.

Fontos kitérni arra is, hogy a technikai fejlődésnek köszönhetően elindult egyfajta elektronikus osztálynapló, melyet a szülő bármikor, bárhol el tud érni internet segítségével. Ebbe a rendszerbe a tanárnak felelések után egyből be kell vinnie az osztályzatot és ez igaz akkor is, amikor a dolgozatokat kiosztja. Elméletben a szülő már ekkor megtudhatja a jegyet, még mielőtt a gyermeke hazamenne és elújságolhatná az örömhírt vagy épp a nem kívánt jegyet.

De vajon jó ez a gyereknek?

A válasz szerintem nagy részben nem. Ugyan is a gyereknek számítanak a legapróbb sikerélmények is és egy ötös elmondásakor látja a szülei örömét, mely további erőt ad neki a jó teljesítmények eléréséhez. Ezzel ellentétben, ha a szülő már előre értesült az elektronikus naplóból az érdemjegyről, akkor elintézheti annyival a gyereket, hogy már láttam az interneten. Ebben az esetben a gyerek azt érezheti, nem érdekli különösebben a szüleit a jó osztályzat és így nem lesz, ami pluszban motiválja a tanulásra.

Abból a szempontból viszont van előnye a rendszernek, hogy a rossz jegyeket a szülő nagyobb eséllyel tudja meg, és egy rosszabb magaviseletű tanuló ezt már nem tudja átjavítani az ellenőrzőjével ellentétben.

Összességében az elektronikus naplónak a gyermek motivációjának szempontjából inkább hátránya van, míg tájékoztatási rendszerként tökéletesen funkciónál.